A Titicaca-tó az Andok félelmetes hegycsúcsai között, Peru és Bolívia határán található, 3820 méterrel a tengerszint felett, így ő a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Hossza körülbelül 190, szélessége 50–60 km, vízfelülete pedig meghaladja a 8100 km2-t. Átlagos mélysége 160, legmélyebb pontja 280 méter, a víz évi középhőmérséklete pedig mindössze 10 oC körül mozog. Közel harminc folyó táplálja vizét, s több mint 40 sziget pöttyözi felszínét, melyek némelyike sűrűn lakott. A tavat egy hatalmas félsziget szinte kettévágja. Bolíviában a kisebbik, délkeleti részt Lago Huinaymarcának, a nagyobbikat Lago Chucuitónak nevezik. Peruban ugyanezek a részek Lago Pequeňo, illetve Lago Grande névre hallgatnak.

A legendás inka birodalom hagyatéka, mindenekelőtt Machu Picchu vonzereje révén Peru a "világturizmus" térnyerése óta Dél-Amerika egyik legkedveltebb idegenforgalmi célpontja. Ám az utóbbi másfél-két évtizedben a keleti szomszéd, Bolívia is jó néhány meglepetést tartogat a hajdani spanyol gyarmatra látogatók számára. A két ország történelmi múltja egyébként is számtalan ponton összekapcsolódik. A mitológia szerint a Titicaca-tó bolíviai oldalán, a Napszigeten született Virakocsa, a szakállas fehér isten, majd ugyanitt Manko Kapak és Mama Okklo, a későbbi inka nemzetségalapítók.

A tó környékének első számú központja Copacabana városa, ám Juliaca és Puno is valóságos metropolisznak számít errefelé. Jómagunk perui utazásunk utolsó előtti napján Cuzcóból buszozunk a tóparti Punóba, át az Andok közel ötezer méter magasan kanyargó hágóin, s természetesen útba ejtve Sillustanit, az inkák ősi temetkezési helyét.

A kikötő délelőtti forgatagán lelkes csoportunk könnyedén átküzdi magát, s miután vidáman szuszogó hajócskánk kipöfög az öbölből, lélegzetelállító látvány tárul szemünk elé. A víz - úgy tetszik, néha a bédekkerek sem füllentenek - valóban kristálytiszta és zafírkék, s a távolban, már a bolíviai oldalon fölsejlenek az Andok 6000 méter fölé nyúló, hófödte csúcsai. A part mentén körülöttünk élénkzöld totoranádasok, melyek között valóságos lagúnákban siklunk. Hamarosan elérjük a híres, totoranádból készült úszó szigeteket: hihetetlen, de valóban emberek élnek a tavon, pusztán egy halom nád tetején. Az 50–150 m2-es szigetecskék alig egy méterre emelkednek a víztükör fölé, s mint mesélik, folyamatosan, szinte napi gyakorisággal nádtöreket szórnak a talajszintre, mivel a vízben lévő rész alul lassan elrohad, s ezért újra és újra "pótolni kell" magát a szigetet. Hajónkról apró, természetesen totoranádból készült csónakokban szállhatunk "partra": első lépéseink, khm, meglehetősen bizonytalanok a talpunk alatt meg-megsüppedő nádszőnyegen. Persze a kunyhószerű házikók is nádból készülnek. Az egyik előtt, hancúrozó gyermekeitől övezve, termetes asszonyság valami lepényfélét sütöget. Uramatyám, sehol egy poroltókészülék! (Igaz, a víz mindig kéznél van…)

Az uro indiánok különleges vízi életformája - tudomásunk szerint - egyedülálló a világon, jóllehet nemegyszer találkoztunk már vízen lakó családokkal a Távol-Keleten.

Taquile (masszív!) szigete, hajókirándulásunk végső célja, közel hat kilométer hosszú, s furcsamód úgy érezzük magunkat, mintha egy görög falucskába csöppentünk volna. Elkap bennünket valami hamisíthatatlan mediterrán hangulat: a sziget szinte valamennyi négyzetmétere mezőgazdasági művelés alatt áll, a teraszosan kialakított parcellákat és gyalogutakat kőfalak választják el egymástól. Az itt-ott látható apró kőépületek az ősi inka időket juttatják eszünkbe.

A délutáni visszaút Punóba, közhely ide, közhely oda, valóban festő vásznára kívánkozik: a reggeli zafír víztükör mélykékre, szinte lilára vált, szikrázik a napfény, a horizonton a havas, felhők közé búvó hegyormok.

Miközben az esti halvacsoránkhoz magukat megadó kopoltyúsokra várunk, idegenvezetőnk arról mesél, hogy a Titicaca-tavat ökológiai katasztrófa fenyegeti. Az elmúlt esztendők aszályos időjárása miatt a tó vízszintje bő másfél métert apadt, ráadásul az amúgy is sekély Punói-öbölbe a becslések szerint naponta tízezer köbméter szennyvíz ömlik, s ezt a tó már nem képes feldolgozni. A perui és a bolíviai kormány az ENSZ segítségével közösen próbálja megmenteni a két ország határán fekvő Titicaca-tó élővilágát. Az egyik égető feladat a part menti városok szennyvíztisztításának korszerűsítése - maga Puno is immár százezer lakosú nagyváros -, a másik pedig az őshonos halak és növények visszatelepítése, illetve a hagyományos természetvédelmi módszerek elterjesztése. Utóbbiak egyike lehet a tatoranád felhasználása a tóparti kistelepülések szennyvízének természetes szűrésére.

Hosszan folyik a szó, együtt érzően mérgelődünk idegenvezetőnkkel, miközben a fényes arcú szakács időnként ránk mosolyog odabentről, eszünkbe juttatva a régi indián mondást: nektek órátok van, nekünk időnk. Végül persze asztalunkra kerül a fenséges, a mi Szalajka-völgyi pisztrángunkéhoz hasonlatos ízű finomság, persze a méregerős ajival bőségesen fűszerezett körettel. Jól belakunk, minő érdekes paradoxon, s ettől minden mérgünk elszáll.