A kora hajnali (Pestről) indulásnak hála, früstökidőben már a horvátországi autópályán döngettünk, ahol táblák sora jelzi a természetimádó ínyenceknek (nekünk), hol kell lekanyarodni a sztrádáról a "plusz napi" kiránduláshoz. A Plitvice Nemzeti Park Horvátország szívében található, ahol kereken 16 darab azúrkék tó "lépcsőzik" egymással egy csodálatos, karszthegységek által körülölelt völgyben. A tavakat kis patakok, illetve vízesések, csobogó zúgók, habos zuhatagok fűzik szivárványos nyaklánccá. (Aki odaföntről, repülőablakból látta már a tájat, igazolhatja e kedves-nedves képzavart.)

Horvátország számos nemzeti parkja közül minden bizonnyal a plitvicei tavak vidéke a legismertebb. Területe közel 300 km2, s a tizenhat tó észak-déli irányban húzódik a Kapela-hegységben. A tavakat számtalan vízesés köti össze, mivel a hegyvidék domborzatának köszönhetően minden tó más-más tengerszint feletti magasságban helyezkedik el.

Az évmilliók során a Korana folyó mély völgyet hasított magának a Kapela-hegység déli vidékén. E terület ezért is gazdag "lelőhelye" a karsztosodás különféle formáinak. S természetesen maguk a tavak is e karsztos folyamatok eredményei. (A völgybe lefutó hegyi patakok hatalmas mésztufa gátakat hoztak létre, melyek aztán rendre felduzzasztották az amúgy fürgén rohanó vizeket.) A tavak legkisebbje cirka 90 méter hosszú és 50 méter széles, míg a legnagyobbak vízfelszíne meghaladja az egy négyzetkilométert. A felső tavak a nagyobbak és a mélyebbek, míg az alsók kisebbek és sekélyebbek.

A terület 1949 óta nemzeti park, s 1979-től szerepel a UNESCO világörökségi listáján, s évente, halljuk a helyiektől, több mint egymillióan látogatják. (Szomorú történet, de 1991 húsvétján itt robbantak ki az első fegyveres harcok a szerb és a horvát karhatalom között, s a háború első áldozata egy itteni parkőr volt. A természetvédelmi terület 1995 nyaráig a szerb hadsereg ellenőrzése alatt állt. Szerencsére a háború nem okozott helyrehozhatatlan ökológiai károkat, ám az újjáépítési munkálatok – utak, hidak, épületek – így is évekig tartottak.)

Számtalan kanyarulattal, csöndes türelemmel keresi útját a jelentéktelen Plitvice-patak a hatalmas, lombos erdőségben. Vágya egy terebélyesebb folyó, amellyel aztán csalafinta módon egyesül: 70 méter magasságból ömlik a Plitvice ezüstösen csillogó vize a Korana folyóba. A számos barlangot is magában rejtő terület a keskeny patak, a Plitvice nevét viseli. 16 kisebb-nagyobb tó található tehát az elnyújtott katlanban, mely néhol szakadékká szűkül.

A tórendszer legfelsőbbike 600 méter tengerszint feletti magasságban terül el, s a medréből kilépő víz 7,2 km távolságot megtéve, számtalan zuhatagon végigvezető izgalmas kalandozás után érkezik meg az alsóbb 150 m-es magasságban fekvő utolsó tóba. A víz szertenyúló ágakkal, 3–50 méter magas zuhatagok sorozatán dübörög tovább, s ömlik egyik tó vize a másikba. A habok szivárványt varázsolnak, amely a tavak felületén tükröződik. Nem csoda, hogy a látvány számos történet kitalálására ihlette a régieket. Ezek a tavak létrejöttét mesebeli királynőknek és barátságos óriásoknak tulajdonítják.

A "földöntúli" karsztok eme oázisát megpillantva valóban csodára gondolhatnánk, de ha közelről megszemléljük a tavak között emelkedő gátak anyagát, könnyen magyarázatot találhatunk. A csapadékból származó szén-dioxidot is tartalmazó, a kőzetrepedésekben lefelé szivárgó víz rendületlenül támadja a mészkövet, és azt különféle kémiai folyamtok során feloldja. Ezáltal olyannyira szélesíti a kőzet repedéseit, hasadékait, hogy előbb-utóbb az összes víz eltűnik a felszínről, s föld alatti patakmedrekben gyűlik össze, végül hosszabb-rövidebb föld alatti utat követően valamilyen karsztforrásban bugyog ismét felszínre. Ekkor a hőmérséklet-növekedés, valamint a hidrosztatikus nyomás csökkenése következtében a víz szén-dioxid tartalma elillan, ami pedig a vízben oldott mészkő kicsapódását eredményezi. A laza mészpép minden, a folyómederben lévő szilárd felületen megtelepszik, mészkéreg vonja be a mederfenéken található kőzetet éppúgy, mint a vízbe hullott ágakat, fatörzseket. Ahol a víz apró cseppekben fröccsen szét, ott a megnövekedett felületen a szén-dioxid párolgása erősebb, s így a mészkiválás is intenzívebb. Így keletkeznek azok a természetes gátak, melyek a Plitvicei Nemzeti Park területén évente akár 10–30 mm-rel is tovább vastagszanak.

Télen, amikor a Balkán-félsziget hideg bukószele, a bóra tombol a völgyben, a mésztufa gátak vízesései csillogó-villogó jéggé merevednek. Nyáron az azúrkék és smaragdzöld tavak előtt, a csobogó, habzó patakokon jégmadarak keresik zsákmányukat.

Bár a turistautakra nagy gondot fordítanak, a gyalogtúrázóknak nem könnyű a dolguk, nemritkán keskeny pallókon kell egyensúlyozniuk. (A nemzeti parkba több bejáraton át is beléphetünk. A családi jegyünkért átszámítva bő tízezer forintot fizettünk, viszont e tikettel igénybe vehetjük a park területén közlekedő sétabuszokat és kishajókat.)

A Plitvicei-tavak lélegzetelállító kulisszái előtt, halljuk ezt is az itteniektől, egykor minden évben fiatal párok százai mondták ki a boldogító igent egy-egy közös esküvői szertartás keretében. Sőt, az 1960-as esztendőkben ugyanezen a helyen fogadott örök barátságot Old Shatterhand és az apacs Winnetou, igaz, csupán a híres Karl May-regények Gojko Mitics-es keletnémet-jugoszláv filmadaptációiban.

A csinos katalógusfüzet szerint a nemzeti park állat- és növényvilága rendkívül változatos, ám bennünket aznap elkerült a szerencse. Hosszú sétánk során nem találkoztunk sem alpesi gőtével, sem foltos szalamandrával, igaz, a szivárványos pisztrángok "habzását" megcsodálhattuk, és szívünk nagyot dobbant e Szalajka-völgyi feelingtől . (A növényeket illetően a hiba viszont bennem: képtelen vagyok megkülönböztetni a fehér acsalaput a lápi hízókától.)

Ám szomorkodni sem időnk, sem okunk: csodás élményekkel gazdagodtunk. A sétabuszunk a kijárati autóparkoló felé araszol, s bennünket pedig finom vacsorával vár a Kvarner-öböl.