Az Indiai-óceánon található Madagaszkárt Afrika délkeleti partjaitól a Mozambiki-csatorna választja el. A geológiai kutatások igazolták, hogy a hatalmas sziget (közel 590 ezer négyzetkilométer) a ködbevesző földtörténeti múltban a kontinenshez tartozott: a Gondvána-ősföldnek része volt az óceánból kiemelkedő óriási rög, melynek keleti vidéke meredeken tör a felhők felé, míg nyugaton szélesen és hosszan sík vidékké szelídül. Négy tájegysége keleten a keskeny tengerparti sáv, mögötte dús trópusi őserdőkkel; a szigetközép nagy kiterjedésű fennsíkja, ahol a trópusi övezet ellenére hűvösebb az időjárás, s a helyiek szerint olykor-olykor havazik is. A nyugati partvidék már hamisítatlan tropikus síkság, míg a dél-nyugaton valóságos egyenlítői klíma uralkodik: itt szinte sohasem hull csapadék.

A régészek becslése szerint Madagaszkár i. u. 200 és 500 között népesült be, amikor Délkelet-Ázsiából, valószínűleg Borneóból vagy Celebeszről hajózó népek érkeztek a szigetre. Velük egy időben, esetleg valamivel később Afrika felől is megjelentek a bantu telepesek. Valódi dokumentumok azonban csupán a 8. századi hódításokról vannak, ám egy bizonyos: jöttek sorban malájok, bantuk, európai kalózok, arab utazók - nem csoda hát, hogy a mai országot közel húsz, egymástól jól elkülöníthető törzsi népcsoport lakja. (Ázsia felől érkezhetett például a rizstermesztés kultúrája: a rizs mindmáig a szigetország első számú gabonája.)

Madagaszkárról már Marco Polo is tesz említést, sőt 1500 körül a portugál Diego Dias is jelzi a sziget létezését, az igazi felfedezőnek azonban Francisco de Almeidát tartják. A 17. század végéig franciák, hollandok, portugálok és angolok felváltva próbálkoznak a gyarmatosítással, ám mindhiába. Végül aztán a franciák járnak sikerrel, nem utolsósorban a mi Benyovszky Móricunknak köszönhetően. Itt és most nincs terünk végigkövetni Benyovszky kalandos életútját, ám hadd szögezzük le, hogy a közhiedelemmel ellentétben ő sohasem volt Madagaszkár királya. Annak viszont mégsem tudunk ellenállni, hogy naplójából, szinte találomra, ne idézzünk egy rövid részletet. 1774. április 20-a körül így ír: "Nagyon fontosnak tartván megismerkedni az ország belsejével, ahol a bennszülöttek szerint igen szép síkságok és közlekedésre alkalmas folyamok léteznek, elküldtem Saunier fregatthadnagyot a Tingballe folyamon felfelé szemleútra. Sanuier (…) azt jelentette, hogy e folyam hajózható húsz angol mérföldnyi távolságig a forrásaitól, és az ország belsejében északnyugati irányt vesz (…). Hozzátette, hogy a folyam partján igen szép és jól mívelt síkságok terülnek el, valamint hegyek is, gyönyörű erdőkkel elborítva, amelyeknek fáit könnyen és csekély költséggel el lehetne szállítani vízen a telepig. Ez a felfedezés nagy örömöt szerzett nekem, miután máris tudtam, hogy a folyamok három nagyon előnyös kereskedelmi piacot nyitnak meg előttem…"

Madagaszkár a Francia Közösség tagjaként 1958-ban kapta meg az autonómiát, majd rá két esztendővel vált immár hivatalosan is függetlenné – előbb Malgas Köztársaság, majd Madagaszkári Demokratikus Köztársaság néven.

Lakóinak száma 18 millió, legfontosabb kereskedelmi partnerei Franciaország, Németország, Japán és Szingapúr – elsősorban kávét, vaníliát, cukrot, grafitot, krómércet és drágaköveket exportál.

Fővárosának, Antananarivónak repülőterén földet érve első benyomásunk nem éppen hízelgő. Túlságosan zsúfolt, túlságosan zajos és túlságosan piszkos. Mindenesetre a hamisítatlan keleti piac (ilyenből több is akad) itt is kihagyhatatlan. Az állatkert viszont természetesen kihagyható, Földünk negyedik legnagyobb szigetének egyedülálló flóráját és faunáját ezerszer érdemesebb a szebbnél szebb nemzeti parkok egyikében szemrevételezni. Ezek közül a Montagne d’ Ambre Nemzeti Park talán a leglátogatottabb, míg a Tsingy de Bemaraha természetvédelmi területe a világörökség része. Utóbbi felejthetetlen evezőstúrát is kínál a mindenre elszánt látogatóknak.

A Nosy Be üdülősziget gyönyörű strandjairól híres, ám két kiadósabb csobbanás között érdemes itt is felkeresni a helyi természetvédelmi parkokat, valamint a Kráter-tavak vidékét.

A szigetország vasúthálózata nem igazán jelentős, s a közutaknak a nagyobbik része nem szilárd burkolatú. Viszonylag olcsó és megbízható viszont a belföldi légi közlekedés! Az egyszerűbb szállások és az étkezés olcsónak mondható, a csapvíz fogyasztásának tilalma itt is érvényes, s a vadregényes (nagyobb, több napos) kirándulásokat tervezők hátizsákjában legyen malária elleni tabletta is.

Az ország legfontosabb élelmiszere a rizs, így természetesen az autentikus malagasi finomságok legtöbbje is rizsből készül – igaz, legalább ezerféle módon és formában –, többnyire változatos zöldségköretekkel. Legjellegzetesebb ételük a romzavata, amely különlegesen fűszerezett marhaszeletekből áll, sok, nálunk jórészt ismeretlen zöldséggel. Természetesen az étlapokról sohasem hiányoznak a tenger gyümölcseiből készült fogások sem.

A malagasi emberek a katolikus hitük mellett előszeretettel gyakorolják a törzsi hagyományokat is. A helybéliek kissé zárkózottak, ám amúgy nagyon kedvesek és szolgálatkészek, s ha kedvességükre hasonló kedvesség a válasz, akkor hamar megnyílnak az idegenek előtt.

A közbiztonság se nem jobb, se nem rosszabb az afrikai kontinens országainak átlagánál: a turistának a szokásos elővigyázatosságokon kívül egyéb teendője nincs.