Napjainkra teljes területét védetté nyilvánították, s a turisták számát évi hatvan-hetvenezer főben maximálták. Azaz kizárólag szervezett utazás keretében látogathatunk el földünk talán utolsó paradicsomi vidékére.

A több millió évvel ezelőtt, a tenger alatti vulkánokból kialakult szigetcsoport sokak régóta vágyott úticélja. 14 nagyobb, nyolc kisebb és 40 egészen parányi szigetből áll. Területe közel 8000 km2, legmagasabb pontja a Wolf vulkán az Isabella-szigeten. Galápagost véletlenül fedezték fel a spanyolok 1535-ben, amikor az akkori panamai püspök, Tomas de Berlanga hajójával zátonyra futott az egyik sziget közelében. Több mint három évszázadon át a szigeteket legfeljebb kalózok és bálnavadászok látogatták. Galápagos a nevét az ott élő óriásteknősökről kapta. 1832-ben José Maria Villamil ecuadori tábornok birtokba vette a szigetet, s megkezdődött annak betelepítése. Az ecuadori kormány 1959-ben hozott határozatot arról, hogy a szigetcsoport teljes területe védett nemzeti park legyen. Fehérhomokos partjait természetfilmek százaiban csodálhattuk meg. 1835-ben Charles Darwin is járt egyik szigetén, Santa Cruzon, hogy evolúciós elméletéhez anyagot gyűjtsön.

Jóllehet a szigetcsoport az Egyenlítő közelében fekszik, klímáját alapvetően a Humboldt-áramlat határozza meg. Az esős évszak januártól június végéig tart. Az utóbbi 35–40 évben a szigetek egyedülálló élővilágát – valamennyi szigorú óvintézkedés ellenére – a turizmus, a halászat, sőt a mélyvízi búvárkodás is veszélyezteti.

A természettudományok iránt érdeklődők körében köztudott dolog, hogy az óceáni szigeteken néha hiányzik az állatok egy-egy egész osztálya, és ezek helyét más osztályok foglalják el. Az emlősökét a Galápagos-szigeteken például a hüllők, Új-Zélandon pedig óriási szárnyatlan madarak – legalábbis a legutóbbi időkig. Az élőlények a dél-amerikai kontinensről repülve (madarak, denevérek, rovarok), úszva vagy fatörzseken sodródva (hüllők, emlősök) jutottak el a Galápagos-szigetekre, ahol az eltérő táplálékhoz és környezethez alkalmazkodva újabb fajok és alfajok alakultak ki. A sziklás lávaszirtet benépesítő első élőlények növények voltak, amelyek terjesztő képleteit, a propagulumokat, a szél vagy a tengervíz sodorta idáig. A növények megtelepedését követően érkeztek meg az első állatok, amelyek valószínűleg véletlenül sodródtak ide. Kétéltűek nincsenek a szigeteken, amely azzal magyarázható, hogy a hosszú tengeri utat nem bírták ki a sós vízben. A hüllők viszont szerencsésen túlélték az utazást, mert tojásaik kemény héja megóvta őket a külső környezet ártalmaitól.

Joseph Dalton Hooker angol botanikus kimutatta, hogy a Galápagos-szigeteken az egyes rendek egymáshoz viszonyított előfordulási aránya egészen eltér attól, amit másutt tapasztalunk. Mindezeket a számbeli eltéréseket, valamint egész állat- és növénycsoportok hiányát általában a szigetek egymástól eltérő éghajlati feltételeinek tulajdonítják, ám ez a magyarázat sokak szerint eléggé kétséges.

A tengerparti sávban mangrove-erdők nőnek, a kopár tengerpart jellemző növényei a kaktusz- és szentjánoskenyérfélék, de a magasabban fekvő részeken találkozhatunk örökzöldekkel, orchideákkal és broméliákkal, gombákkal és mohafélékkel is. A szigetek legmagasabb pontjain páfrány- és pázsitfűfélék uralják a tájat. Galápagost több rágcsáló- és denevérfaj lakja, az egyes szigeteken pinty-, teknős- és leguánfajok, rákok, tengeri madarak és gyíkok alfajai alakultak ki.

Az ezerszer hallott és látott galápagosi leguánokról és oroszlánfókákról szóló történetek helyett ezúttal néhány, kevésbé ismert különleges élőlényről adunk hírt.

1977-ben egy mélytengeri kutatóhajó a Galápagos-szigetektől délre található, tengerfenéki vulkánokat vizsgálta. Az óceán felszíne alatt 3000 méterrel hőforrásokat találtak, amelyek körül, a kőzetek hasadékaiban hatalmas baktériumtelepeket fedeztek fel. E baktériumok viszont óriási, 3–3,5 méter hosszúságot és 10 cm kerületet is elérő férgeknek szolgáltak táplálékul. Ezek az élőlények semmi más, a tudomány által eddig ismert féreghez nem hasonlítottak, nem volt szájuk, sem bélrendszerük. Véredényekben gazdag, tollszerű csápjaikkal szívták fel a baktériumokat. E férgek mellett eddig szintén nem ismert hatalmas kagylókat, halakat és rákokat is találtak: egy olyan életközösséget, amelyet a napfénytől függetlenül, pusztán a tengerfenéki hőforrásokban lévő oldott ásványi anyagokat hasznosító baktériumok tartanak fenn.

Ha egy szigetcsoport minden egyes szigetének sajátos jellege van, és a galápagosi szigetek ilyenek, akkor egyetlen betelepülő állatfaj is a formák sokaságát alakíthatja ki. Ennek a jelenségnek a leghíresebb példái azok a madarak, amelyeket először Darwin figyelt meg: a galápagosi pintyek. Sok ezer esztendővel ezelőtt, vélhetőleg egy hatalmas vihar kisodort egy pintycsapatot Dél-Amerika partjairól a Csendes-óceánra. Ez persze többször is megtörténhetett, ám ez a csapat a szárazföldtől ezer kilométernyire menedéket talált e vulkanikus szigeteken. Melyek közül némelyik nagyon száraz, s kaktuszokon kívül alig terem meg valami. Mások viszont bőséges csapadékot kapnak, így azokon bőséges és változatos a növényzet. Akadnak alacsonyan fekvő szigetek, de vannak 1500 méter magasságba emelkedő vulkáni csúcsok is. Ahogy múltak az évszázadok, a pintyek különböző populációi egyre ügyesebben alkalmazkodtak lakókörnyezetük körülményeihez. Méghozzá úgy, hogy módosították az élelemgyűjtés szerszámát – a csőrüket. Ma egyetlen szigeten tíz különböző pintyfaj él. Testük nagysága és alakja, tollaik színe nagyjából azonos, csőrük és viselkedésük azonban jellegzetesen eltér egymástól. A virágbimbókkal és gyümölcsökkel táplálkozóknak, akár mifelénk a piróknak, vastag és zömök a csőrük. Az apró rovarokat és lárvákat zsákmányolóknak csőre, akár a harkályé, vékony és csipeszszerű. Míg a magvakat csipegetőknek „verébcsőrük” van. És akad olyan pintyfaj is, amelynek egyedei először letörnek egy kaktusztüskét, s azzal piszkálják ki a korhadó faodvakból a lárvákat. Az ő őseik valószínűleg egy perui ezermester kalitkájából szabadultak neki a világnak…