Olyan, mint valami meseváros ahol minden eltér a megszokottól. A házak lábát a tenger mossa. Régi templomok, paloták, műemlékek másutt is vannak, de itt minden házra kiírhatnák: műemlék. Velence 1000 évig volt a Kelet kapuja és a mesevilág ott él a város falai között. A természet alkotta a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyam-áradatok hatására jött létre. A letelepedők itt halászattal és só-lepárolással keresték kenyerüket. A szigetek benépesültek, és a lagúnák rovására terjeszkedett a város.

A velencei doge a város alapjait jelentő cölöpöket a szemközti dalmát partokról és szigetekről (Pag, Rab, Kryk) hozatta: kivágatta az összes fát, kopárrá igázta a területet.

Az élet színtere volt egykor ez a város, az Adria királynőjének nevezték. Mostanság állandó életveszélynek van kitéve. Lakossága folyton fogy: a középkorban még 250 ezer körül mozgott, mára pedig alig 60 ezer főre apadt. Nem meglepő, hiszen a 118 kisebb-nagyobb szigetből álló, több mint 400 híddal összekötött várost állandó áradások fenyegetik. Míg a XX. század elején, a legalacsonyabb pontján elhelyezkedő Szent Márk teret évente átlagosan tízszer árasztotta el a tenger, addig a nyolcvanas években már negyvenszer, napjainkban pedig átlag hatvanszor. A város állandóan süllyed: száz év alatt 23 centimétert, sőt ez még tovább nő, mintegy fél milliméterrel évente.

A város legfőbb kritikusai azzal érvelnek, hogy Velence a nászutasok és a sznobok ömlengéseitől vált híressé, giccses, szirupos, rothadó halszag bűze terjeng és mindenütt szeméthalmokba botlani. Nos, Velence semmivel sem büdösebb, mint bármelyik tengerparti város, és mivel a nyári napokon turisták ezrei özönlik el, a szemetelést is inkább rajtuk kell számon kérni.

A fő szabály: lássunk is, ne csak nézzünk! Páratlan élményekben lesz részünk. Százféle névvel illetik az utcákat: vannak itt campók, campiellók, callék, rupák, sottoporticok. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még az utcák nevei is zenélnek! (Ezek az elnevezések Olaszország szerte is egyedülállóak, sehol máshol nem találni hasonlókat.)

Velencére talán mindennél igazabb a mondás, hogy ha letérünk a megszokott turistaútvonalakról, akkor mutatja meg igazi arcát. Való igaz, hogy végig kell járni a főbb látnivalókat, legalább első alkalommal. Nincs tündöklőbb látvány, mint a Szent Márk tér ragyogó napsütésben, a Doge palota és a Szt. Márk templom mozaikjai is frenetikusak. Nem véletlenül tartják a világ legszebb terének. Ma is helytáll Petrarca megállapítása “Nincsen párja az egész földön.”

Sok turista elkerekedett szemekkel, sóhajtozva nézegeti a Sóhajok Hídját, hogy „Ez milyen kicsi”! Való igaz, nem egy Rialtó, de nem mindig a méret a lényeg!

Az sem igaz manapság, hogy Velencében csak eltévedni lehet. Bátran vágjunk neki a sikátoroknak, a girbe-gurba utcácskák szövevényének: minden sarkon ott a nyíl és a felirat, ami a központi helyek felé mutat. Az elején talán kicsit nehézkes lesz, és úgy tűnik, egyfolytában ugyanott keringünk, de nem szabad feladni, estére mindenki belejön. Hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen a város! Nézzünk be a sötét kapualjakba, bátran beszélgessünk a helyiekkel. Nagyon segítőkészek, szívesen mesélnek az életükről. Keressük meg az átjárót a régi zsidó negyedhez, ami olaszul ghetto, „velenceiül” meg csak gheto. A Gheto Velence egyik legszebb és legnyugisabb része, szép kis terekkel, templomokkal, tetőteraszos álomházacskákkal, és rengeteg sikátorral és szűk csatornákkal.

Aki teheti, menjen vissza a lagúnák városába, béreljen egy szobát valahol a ringatózó hullámok felett, és vegye nyakába az éjszakai életet. Mert az este ott igazán varázslatos - a város egy része akkor éled. Mivel a város a turistákból él, ezért rengeteg kávézó, étterem, trattoria hívogat. A pizzát pedig kötelező kipróbálni. Garantáltan soha többet nem rendelünk itthon, hanem nekiállunk bazsalikomos - oregánós tésztát gyúrni. Megszeretjük a grappát, és ezentúl parmezánnal szürcsöljük az amaronét.

Felejthetetlen az ébredező Velence. Hajnalban egyetlen pillanatra elcsendesedik minden, és csak lassan indul az élet. Az utcák ilyenkor még kihaltak, minden zárva, csak a Canal Grandén indul az élet, szinte észrevétlenül. Kis hajókkal, berregő bárkákkal hozzák a városba az élelmiszereket, az újságokat, a gyümölcsöt, a húsokat, és viszik el a zsákokba csomagolt szemetet. Ami nekik a napi rutin, nekünk ámulat. A Rialto-híd melletti halpiaccal együtt ébred a város. Kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömege. Aztán kinyitnak a kávézók, és befutnak az első vaporettók, és velük az első turistacsoport. És elkezdődik egy újabb nap.

Velencében egyébként nehéz élni, mert hiába van pénzed, csak a vaporettókat használhatod, ha közlekedni akarsz a városban, ott pedig meg kell küzdeni a turistaáradattal. Ennek ellenére az „őslakosok” szerint Velence annyira szép, hogy nem lehet elhagyni.

Nem is kell nászutasnak lenni, hogy lila ködbe kerüljünk, elég csak átvirrasztani egy éjszakát, és megnézni, hogy milyen színekre festi a kelő nap a házakat, és a Nagy Csatornát. Nem látták még? Pedig emiatt igazán kihagyhatatlan Velence!

Hemingway írta: „Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.”