#21
Umberto Eco: A rózsa neve
Négy aggastyánalakot láttam tehát, s a kellékeikből ráismertem Péterre és Pálra, Jeremiásra és Ézsaiásra: ők is mintha valamely tánclépésbe facsarodnának, hosszú, csontos szétterpesztett ujjú kezük szárnyként emelkedik fölfelé, és szárnyként lobog a szakálluk és a hajuk is valami prófétai szélben, meg a hosszú-hosszú lábuk mozgatta hosszú-hosszú köntösük sok redője, ahogy hullámokba és csigavonalakba korbácsolódik, s a négy aggastyán farkasszemet nézett az oroszlánokkal, de ugyanazon matériából faragtatott, mint ők. (...) És hogy lenyűgözött pillantásom továbbsiklott szent tagok és pokoli izmok eme talányos polifóniájáról, a kapu mellett és a mélyülő boltívek alatt a gyámfalon újabb jelenések tárultak szemem elé, hátborzongató látnivalók, melyek csakis parabolisztikus és allegorikus erejük, avagy az általuk közvetített erkölcsi tanítás folytán kerülhettek ide: parázna asszonyállatot láttam, meztelen volt és foszlott húsú, láttam egy fösvényt, ahogy hullamerevvé zsibbadtan fekszik baldachinos nyoszolyáján, tehetetlen prédájaként immár egy falkányi démonnak, s hörgő szájából az egyik démon a lelkét cibálja ki épp. A sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra, díszes társaság, és ott őrködött és önnön kudarcával dicsőségét zengte annak a királyiszéknek: faunok, kétnemű lények, hatujjú szörnyek, szirének, kentaurok, gorgók, hárpiák, lidércek, dracontopodusok, minotauruszok, hiúzok, párducok, kimérák, orrlikaikból tüzet lövellő kutyafejűek, agyaras behemótok, sokfarkú gyíkok, szőrös kígyók, szalamandrák, viperák, rákok, siklók, fogas hátú kétfejűek, hiénák, vidrák, varjak, krokodilusok…
Vilmos feladata az egymással szembenálló pápai és ferences küldöttségek találkozójának megszervezése. Az eseményeket megzavarja Otrantoi Adelmus, a fiatal kora ellenére máris nagy miniatúrafestőként számon tartott szerzetes érthetetlen halála.
Az élet csodája mulandó, a fölidézett múlt megannyi név, mely eltűnt dolgokat jelöl. Nevek csupán, mint a rózsáé, melyet Melki Adso hexametere idéz a regény zárásában. A középkori kéziratmaradványok, melyeket Adso a regény végén összegyűjt, egy hajdani könyvtár jelei. Ennyit markolhatunk a világból.

A huszadik század irodalmának egyik alapproblémája, hogy az író elvesztette a hiteles megszólalás lehetőségét, mert a nyelv kiüresedett és alkalmatlanná vált a világ hiteles ábrázolására, így megszűnt annak lehetősége, hogy a szerzők a mindentudó elbeszélő szerepében tetszelegjenek. Minthogy Isten után a szerző is meghalt, kapóra jön a detektívregény ürügye a halálnak mint olyannak a kinyomozására. Különösképpen a középkorban, amikor Isten még élt, és a sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra. A földi embereknek pedig meg vannak számlálva napjaik a fellegekbe burkolózó hegy tetején álló itáliai bencés apátságban.

A középkori krimi, mely titokzatos halálesetek körül bonyolódik, a detektívregények hagyományait követve izgalmas rejtvényfejtésre hívja az olvasót. Baskerville-i Vilmos, akinek neve Doyle jeles művét idézi (The hund of the Baskervillers), ferencesrendi szerzetesként játssza a mesterdetektívet, észjárása túlmutat Sherlock Holmes követhetetlen logikáján. Titkára, Melki Adso az elbeszélők kényelmetlen helyzetébe kerül. Umberto Eco bámulatos mindentudását olyan elbeszélőre keni, aki többszörösen megkavarja a forrásait: egy bizonyos Valkler apát tizenhetedik századi kéziratának tizenkilencedik századi fordításra hivatkozik, amely viszont Melki Adso tizennegyedik századi kéziratán alapszik. A történet elején úgy tűnik, a gyilkosságok János Apokalipszisének iránymutatását követik. Kiismerhetetlenül gazdag világ tárul elénk misztikus elemekkel, titokzatos összeesküvésekkel, teológiai-politikai vitákkal fűszerezve. Mindez a könyvtár labirintusa köré rendeződik, melyet Jorge, az öreg és vak könyvtáros őriz (harsányan integet Jorge Luis Borges argentin író, a labirintus metaforájának mestere). Hova vezet ez?
A bezárt szoba rejtélyének megfejtése az olvasó kötelessége is, amennyiben a világ értelmezésében egyébként is érdekelt. Az se baj, ha nem vájták ki a fülét a finom kis filozófiai vagy irodalmi utalásokra, illetve arra a halom latin idézetre vagy vallási moralizálásra, melyek értése említésre méltó intellektuális öröm. A rózsa neve ugyanis a világból mindenki számára kimarkolt egy kis szeletet, úgy rendezte el a szavak jelentéseit, hogy az élet csodájának mulandósága lekerüljön az elit kultúra polcáról a közönséghez is.
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!