A nyolcvanas évek Londonjába újjászületik két hős, Gibreel Farishta (Gabriel arkangyal) és Saladin Chamcha (Gregor Samsa?), miután az iszlám Paradicsomáról elnevezett utasszállító gépet muzulmán terroristák fölrobbantják, és ők alászállva-bűnbeesve mindezt túlélik. Ugyanakkor a hetedik századi Mekka környékén Mahound prófétát látjuk Gibreel látomásaiból. Továbbá, a megkapó zarándoktörténet mellett az Imám személye is fölbukkan, amely kiköpött Komeini ajatollah portré.

A Sátáni versek korunk megkerülhetetlen, nagyszabású mesterműve. Bármelyik oldalnál ha fölütjük, megbízhatóan találunk univerzumokat magukba ölelő mondatokat, melyeknél újra és újra el lehet időzni, ízlelgethetjük, mint az érett, finom bort. Irodalom a szó legnemesebb értelmében. A szólásszabadság jelképeként tartják számon, de ezzel nem érdemes foglalkozni, mert akik mondják, vallási és politikai körülményeket helyeznek előtérbe irodalmi szempontokkal szemben. A szerző üldöztetése is meglehetősen anakronisztikusnak tűnik, mert észrevehetően semmi köze nincs regényszövege megnyilvánulásához, mely szöveg elbeszélőjével egyetemben, írójától különálló entitás. Még akkor is, ha a kevés számú, de nagyon is indokolt egyes szám első személyű narrációk egyikében Rushdie nem átallja a jó öreg sátánt (istent?) önnön fizikai vonásaival fölruházni. Az örökkévalóságban minden bizonnyal nem lesz szüksége ilyen jellegű magyarázatokra.

A Sátáni versek-incidens egy apokrif Korán-részlet, mely a muszlimok számára meglehetősen nyugtalanító. Mohamed megkísértéséről van szó, holott a hivatalos dogma szerint a próféta tévedhetetlen. A szent hagyományból a muszlim vallástudósok nem tudták kigyomlálni a tényt, mely szerint a próféta nem tudott különbséget tenni a hangok között, amikor nem tűnt föl, a sátánnal konzultált a Mekka hegyén, és nem Gábriel arkangyallal. Mert mit tehet az ember, még ha próféta is, ha hite és identitása válságba kerül, idegennek nézik idegenben és az övéi között egyaránt? A világ ugyanis nem jó és rossz polaritása, nem gonosz és jó erkölcsileg elkülönített törvényeiből áll, a hitét meghatározó isteni és sátáni erő pedig valójában egy és ugyanaz. A paradicsomból való kiűzetést a bűnbeesés követte, vagyis az a skizofrén tudatállapot, hogy állást kell foglalni egy meghasadt világ meghasadt eszméi valamelyike mellett. A fekete vagy a fehér? Ez a kételkedés a mindenkori ember természetes alapállása. Vergődés hit és kétely között.

Ezen sorsdöntő motívumokat taglalja a regény egy igen összetett metaforikus és intertextuális hálóba szőve. A világ talpkövei a végsőkig relativizáltak, Mahound próféta mellett az olvasó is elbizonytalanodik jó és rossz mibenlétét illetően. Mozaikszerűen áll össze a mű, több történetből. A nyelvi bravúrokban bővelkedő szöveg leginkább az emigráns lét perspektívájából fejezi ki a nemzeti hovatartozás, a vallás és útkeresés kérdéseit. A sátán pedig nem alszik, istennel egyetemben szereplőket és olvasót ingerel.