#7
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
- Más, úgy… úgy veszem észre… egyéb pszichiátriailag értékelhető kórtörténeti adata nincsen ugyebár, Mr. McMurry?
- McMurphy, dokikám.
- Ugyan? Úgy vettem észre… a főnővér legalábbis mintha úgy mondta volna…
Ismét szétnyitja az iratgyűjtőt, előhúzza a szemüvegét, gondosan megvizsgálja a törzslapot, mielőtt megint becsukná az iratgyűjtőt és visszaeresztené szemüvegét a zsebébe.
- Úgy van, McMurphy. Semmi kétség. Elnézését kérem.
- Semmi baj, dokikám. A hölgy kezdte rosszul mondani. Másoknak is megvan ez a rossz szokásuk. Volt például egy nagybátyám, Hallahannak hívták, és elkezdett járni egy nővel, az meg úgy tett, mintha sehogy nem akarna a neve a fejébe menni, és folyton Hooligannak szólította. Ez így ment hónapokig. De a nagybátyám aztán leszoktatta róla. Egyszer s mindenkorra.
- Ugyan! És hogyan sikerült leszoktatnia? – érdeklődik az orvos.
McMurphy vigyorogva dörgölgeti az orrát. – Nézze, dokikám, erről inkább nem mondanék semmit. Jobb, hogyha én megtartom magamnak Hallahan bácsi módszerét, mert még mit tudom, hátha én is hasznát veszem egy szép nap.
Ezt már egyenesen a Főnéninek mondja.
McMurphy rögtön fölméri az erőviszonyokat és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, még a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is meg meri kérdőjelezni.

Megható és nemes gondolat azt hinni, hogy az emberi méltóság kivételes kincsét bármilyen széljárás ellenében meg lehet őrizni, csakazértis. Forradalmárok ideája, akik rendszerint nyomorúságosan buknak el kisszerűségek rosszindulatú útvesztőiben, név nélküli emberek indokolatlan, dühös, frigid hatalmaskodásán fönnakadva. Mégis el kell időzni újra és újra annak reménye mellett, hogy a legborzalmasabb kiszolgáltatottságban is érdemes lázadni az embertelenség ellen, hogy hátha, mégis, csakazértis. Lázadni a szó legnormálisabb értelmében, épeszűen, a mártíromság szándéka nélkül. Ez utóbbi egy másik történet.

Ken Kesey lebilincselő regénye az elveszett emberséghez való visszavezető utat keresi egy olyan társadalom fiaként, melyben a kiúttalanság és otthontalanság érzése jellemző. A hatvanas évek Amerikájáról van szó, melyet a világhírű mű kitűnően megszerkesztett jelképrendszerrel ábrázol. Mert a regény színtere, az elmeosztály nyilvánvalóan allegória, mely mélyebb jelentést tolmácsol, még ha a történet rendkívüli realitással is bír. Jól érezhető ugyanakkor a polgárpukkasztó beat nemzedék hatása is a műben.
Randle Patrick McMurphy személyiségének bűvös jelensége úgy robban be az elmegyógyintézetbe, mint a fél-indián származású amerikai író regénye az irodalomba. Osztatlan lelkesedéssel fogadják olvasók és kritikusok egyaránt, mint ahogy McMurphy is betegtársai feltétlen rokonszenvének élvezője. Féktelen életvágya, nagyhangú tenni akarása fölrázza a szánalmas emberroncsokat, fölcsillantja a reményt arra, hogy a Hevenyek és Idültek visszanyerhetik emberi méltóságukat, hogy céltalan és értelmetlen életük többé ne az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni irányítása alatt tengődjön. Az életvidám McMurphy konfliktusa a Főnénivel játékos szabályszegésekkel kezdődik, ám hamarosan elkeseredett háborúvá fajul. Az elmeosztály szigorú szabályok szerint működik, nélkülözi a külvilág minden logikáját és humanitását. A főnővérnek a legnemtelenebb eszközök állnak rendelkezésére, hogy megtörje az ellenállást.
A történetet az egyik betegtárs, a hatalmas termetű, kissé féleszű, magát süketnémának tettető indián, Serteperte Főnök meséli el, aki a szerző alteregója.
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!