#28
Jerome David Salinger: Zabhegyező
- (…) Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a zabban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.
Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!
Holden a padon ülve nézte, ahogy Phoebe körhintázik. Ő is szerette volna elkapni az aranykarikát, ahogy a többi gyerek. Már majdnem leesett a lóról, de Holden tudta, hogy a kis srácokkal az a helyzet, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.

Érzékeny tizenhat évesnek lenni majdnem ugyanolyan, mint a pikareszk regények hőseinek: kritikai távolságból szemlélik a világ ostobaságát, a társadalmi lét ontológiai tényeit, a válságokat, ebből adódóan az igazság és a józan ész mellőzését panaszolják. Tisztán látnak, mert még nem váltak a rendszer motorikus részévé, kívül vannak, ahonnan minden sokkal jobban látszik. Valójában csak onnan látszik, ezért van, hogy az emberélet ritka időszakai ezek. Kár volna onnan nézni végig az egész életetidőt.

Holden Caulfield tizenhat éves amerikai gimnazista, akit immár a negyedik iskolájából rúgtak ki. A regény a mindenünnen kitaszított kamasz háromnapi ténfergésének történetét beszéli el. Az időt New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodákban és az utcán tölti el. Holden képtelen a társadalmi konvenciókat megérteni és gyakorolni, pedig mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazugságokba, kancsal szabadságokba botlik. Tízéves kishúga az egyetlen, akivel őszintén beszélhet, aki meg is érti őt. A történteket végül egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el. Egyes szám első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét.
Salinger zűrzavaros lelkű és szeretetre méltó hőse Huckleberry Finn egyenesági leszármazottja, személyében a huszadik század második felének kamaszodó ifjúsága kultuszfigurát lelt. Azóta már közhely, amit Huck csak sejtett, hogy az emberek világába való beilleszkedés korántsem jelent erkölcsi kiteljesedést. A társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcát példázza, ám szemlélete nem elégszik meg a felnőtt világ negatívumokra korlátozódó elutasításával, keres valamilyen pozitív eszményt, amely tartalmat adhat életének.
A világ elől betegségbe menekülő Holden számára a zabhegyezés bizonyul követendő példának, ez az a pozitív tartalom, mely a világban maradást indokolja. A zabhegyezés a tisztaság megőrzését jelenti, de nemcsak önmaga, hanem gyermektársai számára is. Érezhető némi keresztény szemléletmód is a regényben, itt-ott pedig a zen-buddhizmus tanításait is érinti. De nem térítő jelleggel, csak finoman, akár a regény stílusában a szleng és a közönséges fordulatok, melyek a hős szájából teljesen helyénvalóan, már-már megnyerően hangzanak. A szerző pedig azóta letette a tollat, vidéki magányba vonult, zabot hegyezni.
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!