Knecht rádöbben a kasztáliai szellem és gyakorlat veszélyeire, és kötelességének érzi, hogy körlevélben ismertesse ezt társaival, mielőtt úgy dönt, kilép az üveggyöngyjátékosok rendjéből. Tisztsége nem tette lehetővé, hogy átadja tudását, vele együtt kell elpusztulnia. Barátja, a világi felfogású Designori is azt sugallta, szembe kell nézni a valóság szorításával.

Kasztália tudásállamában különleges játékot fejlesztettek tökélyre több generáción keresztül. A játék lényegében minden művészet, gyakorlati és elmebeli tudomány kvintesszenciáját öleli magába, s az üveggyöngyjátékosok szerzetesi rendje ezt a játékot műveli és fejleszti. A regény bevezető kultúrkritikai traktusában az üveggyöngyjáték korszaka az általunk jobban ismert tárcairodalommal áll ellentétben; valójában annak ellenreakciója, kísérlet a minőség, a magaskultúra megőrzésére. Josef Knecht, az állam nagy tekintélyű és legkiválóbb játékmestere azonban fölismeri a játék öncélúságát, és leszáll a fennkölt eszme absztrakt magaslataiból. Alázattal fordul a valóság felé: a játék puszta művelése helyett a gyerekek nevelését választja. Érdekes módon a műből teljesen kimarad a női vonal, az elitképzésben a humanista író nem oszt nekik szerepet.

Valamikor a két világháború tájékán európai kultúránk olyan mélypontra jutott, hogy a szellemi értékek ápolói teljes kiüresedésről, az értékek devalválódásáról kezdtek el beszélni. Amikor az európai ember világvégi állapotokba sodródik, rádöbben, szellemi öröksége nem védi meg a pusztulástól, a lelkiismeretes értelmiség pedig elbizonytalanodik, elárvul. Kinek kell felelősséget éreznie, amikor nyilvánvalóvá válik, egy egész földrész kultúrája megsemmisíthető? Az üveggyöngyjáték megjelenésének időpontjában (1943) Thomas Mann, Broch és mások a humanizmus gyalázata ellen emelnek hangot. Hermann Hesse eme utolsó nagy regénye a hanyatló európai kultúra megmentésére tesz utópisztikus kísérletet, egy különös eszme által.

A műfaji sokszínűséggel bíró, és eléggé bonyolult szerkezetű regény a szellemi elit arisztokratikus és hierarchikus szervezetét, az üveggyöngyjátékosok rendjét állítja föl. Nem világos, hogy utópisztikus hangvételével a szerző a jövőbe vagy a múltba fordul, ugyanis a civilizáció teljes kizárásával inkább a múlt felé mutat, viszont a mű szellemisége inkább a jövőbe néz. Az elmúlt ötven év ismeretében lényegében mindegy, egyik irány sem hozna megváltást a szellemi értékek ápolása tekintetében.