#32
Love Story - A szerelemnek múlnia kell
Bár a pár neve kevésbé ismert, mint mondjuk Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda vagy Csongor és Tünde kettőse, mégis Jennifer és Oliver szerelmének története is a legszebbek közé sorolható. Még ha Erich Segal nem is főszereplőiről nevezte el leghíresebb regényét.
A bestsellerből forgatott film gigantikus siker lett, s - hiába telt el bő 35 év a tengeren túli bemutató óta - mind a mai napig működik: az alig kétmillió dollárból készült alkotás csak az Egyesült Államokban a költségvetés ötvenszeresét hozta!
Mégis, mit tud ez a rózsaszínben úszó, habosan romantikus, a valóságtól erősen elrugaszkodott képzeteket keltő címmel bíró alkotás?! Leginkább megdöbbenteni!
Már az első képkockák a magány, a hideg és a fájdalommal teli csend bemutatásával érzékeltetetik, majd Oliver hangos gondolatai teszik egyértelművé: a lány meghalt, felejtsük el a hepiendet! Ám a vég ismeretében is magával ragadó Arthur Hiller hurok-szerkezetű mozija, mely innen repíti nézőit a történet legelejére.

Egy egyetemi könyvtárban kerül bizonyításra, hogy az ellentétek vonzzák egymást: itt találkozik a pimasz és csípős nyelvű, szegény családból származó, a Radcliffe Egyetemre járó Jenny azzal a dúsgazdag Oliver Barrettel, aki az ősei által támogatott Harvardra jár. A finomkodásoktól mentes szópárbajukat randi követi, s bármennyire is különbözőek, rádöbbennek, hogy elválaszthatatlanul szeretik egymást, érzésükről pedig nemcsak szüleik, de tanúk előtt is bizonyságot tesznek. Ám döntésüknek ára van: a fiú vállalja a kisemmizettséget, míg a lány művészi álmait háttérbe szorítva igyekszik párjával együtt pénz keresni. Egymásért képesek a lemondásra, ám az igazi próbatétel még hátra van: kiderül, hogy Jenny halálos beteg, s napjai meg vannak számlálva…

Az őszintén átélhető módon ábrázolt szerelem és annak tragédiája, a valóban zseniális párbeszédek, valamint a hiteles színészi játék, melyben nemcsak a két fiatalnak, de a két apának is komoly szerep jut, valóssá és gyakorlatilag örökérvényűvé teszi a művet és annak majd’ minden üzenetét. Pedig a szereplőválogatás és a megvalósítás komoly nehézségeket okoztak: egy sor színész volt esélyes Oliver szerepére Michael Douglas-től kezdve, Jeff Bridges-en és Pete Fondán keresztül Jon Voigtig, míg végül arra a Ryan O’Neilre esett a választás, aki annak idején a Love Story rendezőjével, Arthur Hillerrel készítette el élete első filmjét (a This Rugged Land érdekessége, hogy Charles Bronson is szerepelt benne). A női főszereplő kiválasztása könnyebben ment, mivel a filmstúdió egyik fejese színésznő kedvesét, Ali MacGraw-t ajánlotta a produkcióba… Szintén érdekes a koncertfelvétel, melyben a nagyteremben végigpásztázó kamera bemutatja, hogy valóban a főszereplőt megformáló színésznő zongorázik. Mivel Ali MacGraw korábban nem játszott e hangszeren, ezért egy profi zongoratanár segítségével sajátította el annak a néhány másodperces zongorarészletnek a mesteri játékát, ami a jól megkomponált jelenetben valójában látható…
Apropó zene! Francis Lai (ő írta többek közt az Emmanuelle című film zenéjét is) csodálatos muzsikájának titka, hogy a megszólaltatásától és hangszerelésétől függően romantikát és fájdalmat egyaránt képes kifejezni - megérdemelten kapta meg e munkájáért a legrangosabb filmes kitűntetést, az Oscar-díjat.
Bár Erich Segal (aki egyébként a Sárga tengeralattjáró forgatókönyvét is jegyzi) közel egy évtizeddel később megírta a folytatást, az Oliver története mind a könyvesboltokban, mind a filmszínházakban megbukott - pedig a címszerepben ismét Ryan O’Neil feszített, a zenéért pedig akkor is Francis Lai felelt.
Love Story – 1970, 99 perc
Főszereplők: Ali MacGraw, Ryan O’Neil, Tommy Lee Jones, Ray Milland, John Marley
Zene: Francis Lai
Rendező: Arthur Hiller
Oscar-díj: Legjobb eredeti filmzene (Francis Lai)
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!