Furcsa, de a kísérleti színházas tálaláson és a sok ismerős arc miben-is-láthattuk keltette töprengésen átlendítő történet igenis képes magával ragadni a befogadót, aki aztán ennek köszönhetően nem a Nicole Kidman nevű sztárt, hanem az általa életre keltette Grace-t látja, kinek múltjáról sem sokat tudni, csak annyi bizonyos, hogy menekül, s üldözői komoly összeget ígérnek a nyomravezetőjének.

Dogville, a békés hegyvidéki kisváros ideális rejtekhely, hiszen egyetlen út vezet oda, s azon se gyakran érkeznek idegenek vagy kíváncsiskodók. Az ott élők közösségének nem is hiányzik a gyanús ismeretlen, megvannak nélküle is. Ám a társaság filozófusa, Tom, örömmel látja a hívatlan vendéget, kiben aktuális kísérletének alanyát köszönti (Dogville lakosai képesek-e elfogadni bármilyen ajándékot is?). Csakhogy a különös megfigyelés újabb és újabb, egyáltalán nem várt erkölcsi kérdéseket feszeget, s emberi jellemeket tesz alaposan próbára. A távolságtartás feloldása, a kellemes csalódások, a pozitív élmények és az emberismeret erősebbek-e vagy a főépület falára kikerülő rendőrségi közlemények, melyek újra meg újra a lány bűnösségét hivatottak nyomatékkal közhírré tenni?!

A Dogma-filmek atyjaként számon tartott Lars Von Trier ismételten saját történetét vitte filmre, mely ugyan tartalmaz művészi elemeket (egyes hírek szerint csupán költségvetési akadályok eredményezték a díszlethiányt), idővel mégsem érezzük steril vagy mesterkélt világnak a filmben megjelenő Dogville-t, s erről a kiváló színészi teljesítmény és a lélek magasztos, illetve mély bugyraiban tett védőháló nélküli kötéltánc gondoskodnak.

(A Dogville egyébként nem Dogma-film, hiszen nem valós helyszínen rögzítették, alákevert zenével bír, mi több, feltűntetik a rendező nevét, s bizony fegyverektől és erőszaktól sem mentes produkcióról van szó, igaz, a kézikamera-használat tetten érhető és a történet cseppet sem sekélyes!)

Az emberi bizalmatlanság, a gyengeség, a gyarlóság, a remény, az igazságtalanság, a bizalom, az önzés, az alázat, a hatalom kezelhetősége/kezelhetetlensége és a kizsákmányolás mind erőteljesen jelen vannak e moziban, s bizony bármennyire is könnyű volna elítélnünk a vétkeseket, a pálcatörést megnehezítheti a saját lelkiismeretünk! Vajon mi mit tennénk a filmbeli helyzetekben? Úgy viselkednénk, mint a film szereplői? Vagy külső szemlélőként, könnyebben átlátva a helyzetet másképp cselekednénk? S ha visszagondolunk, hogy életünk során ilyen vagy hasonló szituációkban mit tettünk vagy legszívesebben mit tettünk volna…?! Egyáltalán egyetértünk a filmbeli befejezéssel?!

Ettől a néző elé tolt óriási lelki tükörtől – amiről semmilyen díszlet vagy csodálatos épület, illetve tájkép nem tudja elvonni a figyelmünket – még nagyobbat üt a film, melynek forgatása a szereplők számára is igazán embert próbáló feladat volt, pedig a stáblistán nem egy sokat megélt Golden Globe-, illetve Oscar-jelölt és nyertes neve szerepel!

Bár a Dogville – A menedék nem az a minden héten meg kell nézni kategória, sőt, akadnak, akiket annyira felkavar, hogy nem néznék meg újra, mégis fontosnak érzik gyűjteményükbe tudni, s mind a mai napig szívesen olvasnak róla vagy foglalkoznak vele. E sorok írója a filmbeli beszédes nevekkel játszott el gondolatban, melyhez a kiindulást Mózes, az eb adta. A sort a bájos, kegyes és jóindulatú Grace (kinek neve mindhárom jelentéssel bír!) folytatta, de említhetjük az ikerben rejlő egy test–két lélek Tamást, vagyis Tomot. Igaz, horrror-rajongók körében az Elm Street, azaz a Szilfa utca sem cseng ismeretlenül, de az már egy egészen más történet…

Dogville – A menedék (Dogville) – 2003, 188 perc

Főszereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, Lauren Bacall, Patricia Clarkson, Ben Gazzara, James Caan, Stellan Skarsgård, Chloë Sevigny, John Hurt

Rendező: Lars von Trier