A Burmába érkező látogató az első nap kicsit hamis képet kap az országról: a fővárosban, Rangoonban (Yangon), széles sugárutak, modern autók, felújított épületek, zajosan csörgő mobilok fogadják. Ez csak az egyik élete a sokarcú városnak. Bár több, mint 4 millióan lakják, tele van fákkal, parkokkal. Életét összességében még ma is nyugodt, kényelmes tempó jellemzi, amelynek nyoma sincs más ázsiai nagyvárosokban; hűen őrzi a régmúlt időket. Az itt élők kedvesek, udvariasak, csendesek, visszafogottak, sohasem tolakodóak. A város utcái éjjel megtelnek árusokkal, akik ételeket, szivarokat, csecsebecséket árulnak. Sajátos bája tagadhatatlan. A város bájához a rengeteg, barátságosan mosolygó Buddha-szobor és a számtalan sztupa is hozzájárul.

Burma a második világháború után is megőrizte elérhetetlenségét és titok övezte misztériumait. Csak keveseknek adatott meg a beutazás lehetősége. A kíméletlen brit gyarmati uralom (1885-1947) emléke arra ösztönözte Burma vezetőit, hogy tartsák távol magukat a „külvilágtól” a 1962-1975 közötti katonai diktatúra pedig mindent megtett a nyugati látogatók beutazásának megakadályozása érdekében. A titokzatos országot alig több, mint két évtizede kereshetik fel a turisták. Az ország és a főváros nevét a diktatúra 1988-ban Mianmarra, illetve Yangonra változtatta. Yangon alapításáról nem tudni bizonyosat; burmai források szerint már a Kr. e. 5. században volt itt település.

Rangoon jelképe, a Szinguttara-dombon álló, arannyal borított Shwedagon Paya. Az „arany dogon” a főváros közepén helyezkedik el egy dombon.

A legenda szerint az eredeti stupa Buddha hajára épült. Úgy tartják, hogy 2500 évvel ezelőtt Buddha nyolc hajszálával ajándékozott meg két kereskedőt. Arra kérte őket, hogy egy ereklyetartóban őrizzék meg az utókor számára őket. Amikor a férfiak a kérésnek eleget téve Buddha hajszálait elhelyezték az előkészített házikóban, csoda történt: a hajszálakból szikrázó sugarak törtek elő, a vakok hirtelen látni, a süketek hallani kezdtek, a némák megszólaltak, a föld megremegett, drágakövek hullottak az égből, minden fa egyszerre borult virágba és termett gyümölcsöket. A kamrát egy aranylappal lefedték, és egy aranypagodát építettek rá. Később egy bádog, réz, ólom, márvány, vas sztúpát húztak rá, amely lassanként feledésbe merült egészen az I.e. II. századig. Ekkor élt ugyanis Indiában a híres Asóka király, aki amikor Burmában járt, megtalálta és előásta a dzsungelből az elfeledett Shwedagont, és helyreállíttatta azt.

A valóságban az Aranysztúpát valószínűleg a 6. és a 10. század között emelte a mon nép. A régészek feltételezése szerint az ereklyét rejtő épület akkor még csupán néhány méter magas volt. Századok múltán a burmai királyok parancsára megnagyobbították. Sinszobu mon királynő a szentély ünneplőbe öltöztetéséhez a saját testsúlyának megfelelő aranymennyiséget ajándékozott, mire leánya és veje a súlyukat négyszer meghaladó aranyat adtak. Mindez mintegy 400 éve történt, azóta szinte minden valamire való burmai uralkodó aranyozott rajta egy keveset. A pagoda 1786-ban érte el jelenlegi méretét, és napjainkig több földrengés tépázta, aminek következtében több renováláson is átesett.

A ma látható csodálatos épület - amely aranyborítása Buddha nagyszerűségét, és az égi ajándékot szimbolizálja - nem magányosan áll, hanem fantasztikus szoborpark, közel 100 templom- és pavilon együttes és mintegy 480 szentély övezi. A burmaiak nemzeti szentélyként tisztelik.

A már messziről látható 98 méter magas építményt a világ legpompásabb buddhista szentélyei között tartják számon, melyet Rudyard Kipling (A dzsungel könyve) \"elbűvölően ragyogó szépségnek\" nevezett. A szentély kupolájának súlya ma mintegy 53 tonna.

A fehér márványtól és a temérdek aranytól szinte nem is lehet látni, főleg amikor a nap sugarai is megcsillannak a sárgaarany díszítésen szinte lefotózni sem lehet. Lehetetlen egyszer megnézni, mert elsőre az ember nem is veszi észre az \"apróbb\" szépségeket, annyira elvakítja a gigantikus paya látványa. Napközben arany színben, napfelkeltekor és naplementekor pedig narancsosan ragyog, misztikus hangulatot teremtve körülötte.

Óriási mennyiségű drágakövet halmoztak fel benne. Az alsó részében 8688 színarany tégla található, a felső részében még 13.153. A pagoda, amely szabad szemmel részleteiben nem is látható 5448 gyémántdarab, 2317 rubin, zafír, és más drágakő, 1065 arany csengettyű van. Csúcsán pedig egy 76 karátos ökölnyi gyémánt kapott helyet, mely egy bizonyos szentélyből nézve, a látók számára fényeket szór. Hangulatát, harmonikus szépségét nehéz szavakkal leírni. Felejthetetlen látvány, amit a Shwedagon pagoda színarany sztúpája lemenő nap sugaraiban tündöklik.

Egyszer érdemes idegenvezetővel körbejárni, majd egy másik nap csak sétálgatni a templomok között. Nagyon sok szerzetes van a pagodában, megszólítják a turistákat, és szívesen körbevezetik őket a payában. Roppant érdekes és egyben hihetetlenül felemelő érzés, olyan mintha az 1800-as évekig repülnénk vissza az időben. A cipőt, mint minden ázsiai szent helyen lent kell hagyni a bejáratnál. Itt mindenki mezítláb van, és a földön ül. Mindent átleng a füstölők és felajánlási virágok illata, és a csilingelő szélcsengők hangjai. A dombtetőn álló pagoda nem csak magából a 98 m magas aranyépítményből áll, hanem körülötte egy nagy márványlapokkal fedett körséta terület van. A nagy pagodába nem lehet bemenni. Úgy tartják, hogy föld alatti folyosókat rejt, melyekben a levegőben forgó kardok akadályozzák meg a bejutást. Mások szerint föld alatti alagutak vezetnek távoli városokba, sőt Thaiföldre is.

A mágikus szentélyeken túl itt található a világ legnagyobb egybe öntött bronz harangja, a Dhammazedi-harang, melyet az angolok, amikor szerették volna magukkal vinni, véletlenül a folyóba ejtettek. Szerencsére otthagyták, s aztán visszakerült a helyére. A Shwedagon Pagoda a Világörökség része, a „tűz piramisa”-ként is emlegetik.