A sziget hivatalos neve Isla de Pascua – Húsvét-sziget - azért, mert Jacob Roggeveen épp húsvét vasárnapján fedezte fel. A bennszülöttek nyelvén azonban Rapa Nui-nak, azaz Nagy Evező-nek hívják, de elterjedt a "A világ köldöke" (Te Pito o Te Henua) megjelölés is. Kialakulását, első lakóinak eredetét és világhírű szobrait számos rejtély övezi. Néha még a kutatók is tanácstalanok. Hiába faggatják a leleteket, vannak kérdések, melyre a sziget egyszerűen nem felel….

1722. húsvét vasárnapján, egy holland hajó legénysége - fedélzetén a Holland Nyugat-indiai Társaság Terra Austrálist kutató expedíciójának tagjai - váratlanul földet pillantott meg a Csendes-óceánon. Amikor az európaiak megérkeztek, már nem volt nagyobb fa a szigeten. A sziklás, barátságtalan parthoz közelítve Jacob Roggeveen admirális meglepetten vette észre, hogy ameddig csak a szem ellát, gigantikus szobrok sorakoznak végig a part mentén, háttal a tengernek, némelyikük fején jellegzetes dísszel. Vajon hogyan kerültek oda? Kik és milyen célból építették? Nem ez az egyetlen talány a szigettel kapcsolatban… Pontosan az sem ismert, hogy kik voltak az első lakói és mikor vették birtokukba az aprócska földdarabot…

A feljegyzések szerint az angol Cook kapitány, mintegy 50 évvel Roggeveen után jutott el a szigetre. A polinéz nyelven beszélő szigetlakók elmondták neki, hogy 22 emberöltővel korábban, Hota Matua törzsfőnök vezette őket a szigetre. A régészek szerint a lapiták (új-guineai népcsoport) Kr. e. 1000 táján érhette el a Fidzsi-szigetet, majd hosszú út után a Tonga és Szamoa szigeteket. Leszármazottaik 400 évvel később még keletebbre hajóztak, hogy új földeket keressenek. A fennmaradt források szerint a lapiták a navigáció és a fazekasság mesterei voltak, olvastak a csillagok állásából, az áramlásokból, a szelekből és a hullámok alakjából. Erős, kéttörzsű kenuikon széllel szemben is tudtak vitorlázni, így hosszú utakat tettek meg távoli szigetekre. Ezért nevezik őket "sok sziget népé"-nek, azaz polinézeknek.

A legenda szerint Kr. u. 380 körül a Tuamotu-szigetek törzsfőnökének kisebbik fia, talán családi viszály után, tengerre szállt néhány követőjével, és elhajózott kelet felé. Hosszú út után egyszer csak feltűnt Te Pito o te Henua, „a világ köldöke”. Vajon tényleg így történt? Vagy ez csak romantikus legenda? Kérdések sora áll még megválaszolatlanul a történészek előtt. Történhetett úgy is, ahogy Thor Heyerdahl norvég régész állítja. Szerinte az első telepesek keletről, az inkák előtti Dél-Amerikából érkeztek, és ők hozták magukkal az édesburgonyát, a gyékényt, valamint a kőfaragás mesterségét. Pontosan nem tudni, mi is az igazság… Az viszont tény, hogy hatalmas kőszobraik mementóként állnak és őrzik, figyelik a szigetet.

A hatalmas kőszobrokat (moai) bazalttufából faragták, a legtöbbet egy darabból.

A szobrok méretüktől eltekintve, tipikusan kelet-polinéziak. Kőalakjaik alapvetően ősi főnököket ábrázolnak, akik Istentől származó hatalmukkal védelmezik a közösséget. A kőszobrok magassága 3 és 12 m között váltakozik. A 600-nál is több ismert moai a sziget partvonalának teljes hosszán szerteszóródva helyezkedik el. Legtöbbjüket a Rano Rarakuból bányászott szikladarabokból készítették.

Becslések szerint egy nagy szobor kifaragása 30 férfinak egy évébe telhetett. Van egy hetes csoport, amely abban különbözik a többitől, hogy kalap van az alakok fején. A kalap színe vörös, anyagát a sziget nyugati felén található Punapau kráter tufája adta. Az itteni bánya egy valóságos „szoborgyár”. A bányában közel 400 további, befejezetlen moai található.

A földön összevissza hevernek a több száz kilós fejfedők, félig kész szobrok. A szobrok nem megsérültek, faragásukat félbehagyták. Az egyik feltevés szerint a ma is kopár szigetről egyszerűen elfogytak azok a fák, amelyek a felállításhoz és a görgetéshez nélkülözhetetlenek voltak. Ugyanis azt feltételezik a tudósok, hogy abban az időben, amikor a szobrokat alkották, még bőségesen nőtt fa a szigeten, és azok törzsén, mint gerendákon görgették a gigantikus kőalakokat a helyükre és ugyancsak gerendákkal alátámogatva kötéllel húzva állították fel őket. A másik feltevés, mely közelebb állhat a tényekhez: hogy háború tört ki a korábban békésen együtt élő két népcsoport, a "rövidfülűek" és a "hosszúfülűek" között. (A hosszúfülűek egyébként nevüket onnan kapták, hogy fülükbe kis lyukakat vágtak, abba pedig egyre nagyobb díszeket helyeztek, úgyhogy egyeseknek a vállukig is lelógott a fülük.) A valós történetről biztosat senki sem tud. Írásos emlék csak megfejthetetlen piktogramokkal teleírt kőtáblákon maradt meg. Az is elképzelhető, hogy valahányszor egy törzsfőnök meghalt, egy moait helyeztek el a sírjánál.

Bár a szobrokat általában fejekként említik, sokuknak van válluk, karjuk és törzsük is, melyeket az idők során betemetett a föld. Jelentésük mind a mai napig tisztázatlan, és számos elméletet állítottak fel velük kapcsolatban. A legelterjedtebb vélekedés az, hogy a szobrok vagy a szigetlakók halott felmenőit ábrázolják egyfajta síremlékként, vagy fontos, a szobrok készítésekor még élő személyiségeket, esetleg a készíttető család státuszát szimbolizálják. Általános elképzelés, hogy a sziget felé tekintő fejek a lakosságot tartották szemmel. A közemberek lakóhelyei ugyanis a sziget belsejében voltak. A part közelében, ahol a kőfigurák álltak, csak a nemesek lakhattak. A Húsvét-szigetet egyetlen főnök irányította, akit minden évben a madárember-verseny során választottak meg a jelöltek közül. A monda szerint az az ifjú, aki elsőként tért vissza a szomszédos sziget kopár szirtjéről az ott fészkelő tengeri madár tojásával, egy évig megkülönböztetett tiszteletnek örvendett. Ő volt a Tangata manu, a madárember. A madárember a szigetet teremtő egyik Istennek az alakváltozata. Ez az Isten, a Make-Make teremtette az első embereket és az első tengeri madarakat is, a helyiek hite szerint. A győztes főnökre úgy tekintettek egy álló esztendeig, mint a madárember, azaz Make-Make földi alakváltozatára.

A sziget népszerűsítéséért Kevin Costner is sokat tett. Ő volt ugyanis a producere az 1994-es " Rapa Nui - A világ közepe" című mozinak, mely a húsvét-szigeteki kőszobrok történetét mesélte el, két ellenséges törzs közötti harc hátterében. Zenéjét az egykori Police-tag, Stewart Copeland szerezte. Ez is egyfajta olvasata a csodának. Hogy közel van-e az igazsághoz? Lehet… De nem biztos... Mint semmi sem Rapa Nui-val kapcsolatban. Csak az, hogy megérdemelné a „világ csodája” kitűntető címet.