A húszas-harmincas évek jelentették az autóépítés igazi hőskorát. Nem voltak még kitaposott ösvények, látszott ugyan, hogy mi a fejlődés útja, és miből lesz zsákutca, de még volt helye a műszaki extravaganciának az autóiparban. Rengeteg – azóta a feledés homályába merült – manufaktúra működött és alkotott, és a ma domináló gyártók közül több is ezekben az időkben alapozta meg későbbi sikereit. Az egyedileg karosszált, kézzel készített, fényűző luxuskocsik időszaka volt ez, amit olyan nevek fémjeleztek, mint az Isotta-Fraschini, a Hispano-Suiza, a Rolls-Royce, a Duesenberg, és a Maybach, olyan autók, amikhez képest a mai Rollsok és Bentley-k közönséges tucattermékek voltak.

Ilyen márka volt a francia Voisin is. Gabriel Voisin autói – az imént felsoroltakhoz hasonlóan – kis példányszámban készültek, karosszériájuk már-már művészi alkotás volt, és a lemezek alatt csúcstechnika és csupa-csupa extravagáns műszaki megoldás lapult. Persze ennek megfelelően méregdrágák is voltak a járgányok. Modern művészi alkotásnak titulálni cseppet sem volt túlzás, mivel a karosszéria vonalait Voisin üzlettársa, a művész André „Noël-Noël” Telmont vetette papírra. Az általa megálmodott autók Art-Deco stílusjegyeket viseltek magukon. A cég egyik célkitűzése volt a „Jövő Autójának” a megépítése, ezért kísérletezgettek V12-es motorral, egy 7 hengeres csillagmotorral (!), független kerékfelfüggesztéssel és önhordó karosszériával. A nagy gazdasági világválság azonban nem volt kifejezetten jó hatással az autógyártásra, a drága luxuskocsikat gyártó cégek közül többnek is lefőtt a kávé. Kis híján a Voisin is erre a sorsra jutott. A vállalat ugyan talpon maradt, de a harmincas évek elejétől állandósultak a pénzügyi gondok, szinte folyamatosan csődközeli állapotban agonizáltak.

André Telmont és Gabriel Voisin útjai is szétváltak emiatt 1933-ban, így innentől kezdve a design is Voisin feladata lett. A tornyosuló viharfelhők ahelyett, hogy megbénították és indiszponálttá tették volna, pont hogy a legjobbat hozták ki belőle. Az 1934-es Párizsi Autószalonon mutatták be a C24 Aerodyne modellt, rendkívül áramvonalas, automata tolótetős kocsiszekrénnyel, amin azért még mindig érezni lehetett némi art-deco beütést. Nem sokkal később a C27-es műszaki alapjaira is készült egy hasonló, kétajtós Aerodyne-variáns, de sajnos mindkettő egyedi gyártmány maradt, nem készült belőlük több példány.

A következő Párizsi Szalonon a Voisin bemutatta a vadonatúj C28-as modellt, amely többféle változatban volt rendelhető, köztük a lélegzetelállító Aérosport kivitelben is. Az áramvonalas, jövőbe mutató formájú kupé sárvédői a karosszéria szerves részét képezték – mint ahogy az két évtizeddel később általánossá is vált az autógyártásban. Az Aérosport mellett rendelhető volt egy konvencionális megjelenésű, jóval szolidabb kinézetű kétajtós, illetve egy ugyanilyen kivitelű négyajtós modell is.

A C28-asok alumíniumból készültek, Knight-rendszerű, síktolattyús szelepekkel ellátott 3.3 literes soros hathengeres motor hajtotta őket – egészen 150 kilométer/órás végsebességig. A motor erejét egy négyfokozatú, előválasztós (félautomata) Cotal váltó juttatta el a kerekekhez, és figyelemreméltó részlet volt még az indítómotorként is funkcionáló dinamó, azaz a dinastarter is.

A sorozatgyártás 1936 telén indult be, de sajnos a kínálat tetejét képviselő Aérosportra igencsak borsos, 92 ezer frankos ára miatt nem nagyon volt kereslet. A döcögő eladások miatt végképp ellehetetlenült a cég, amelynek vezetéséről Gabriel Voisin végül kénytelen volt lemondani. Az új menedzsment az árak csökkentésével, majd később a kisebb, olcsóbb, visszafogottabb C30-as modell piacra dobásával próbálkozott, de ekkor már túl késő volt. Összesen körülbelül 60 darab C28-as épült meg, és ebből mindössze három volt Aérosport-változat. Ezek közül is mindössze egy maradt fenn az utókor számára. A szóban forgó kocsit egy neves párizsi csokoládégyáros, Antoine Menier vásárolta magának részint versenyzésre, részint pedig utcai használatra.

A vegyes üzemmódra utal a kettős kipufogórendszer is: meghagyta a kocsi eredeti, tompított kipufogórendszerét, de emellett egy versenyzésre alkalmas nyitott rendszert is felszereltetett, így lábon tudta vinni a versenyekre vinni a kocsit, a pályán pedig átváltott a dübörgő hangú nyitott rendszerre. A korabeli francia versenyautókra jellemző kék színre festett C28-asban azért megmaradtak az olyan fényűző extrák, mint a pneumatikus működtetésű tolótető. Menier-től a híres gyűjtő, Serge Pozzoli vette meg a járgányt 1955-ben. Az eredeti állapotában fennmaradt kocsi azóta néhányszor gazdát váltott, egyre magasabb áron, és mindegyik gazdája a gyűjteménye legértékesebb darabjaként tartotta számon, de a pénzben kifejezhető értéke az csak egy dolog. Ez a kocsi egy letűnt kornak, az autógyártás hőskorának egy kézzelfogható darabja, az akkori úttörő mérnökök, formatervezők, és szakmunkások zsenialitásának a guruló emlékműve, egy igazi műalkotás, és mint ilyen, felbecsülhetetlen.