#1
Lamborghini Gallardo - A dühös bika
Annyira extrém, hogy mellette a Love Parade is csak egy nyugdíjasklub teadélutánjának, egy Sepultura-koncert is csak vidéki Balázs Pali-fellépésnek, és egy tűzpiros Ferrari is csak komor halottaskocsinak tűnik. Ez az autó akkora adrenalinlöketet produkál, amitől még egy halott is feltámad.

Amikor a parancsnok autója a vízbe repült, mindenki azt hitte, hogy ebből óriási balhé lesz. Hát nem lett. Ferruccio Lamborghini kimászott az Égei-tengerből, illetve a repülőtér parancsnokának az Alfa 1750 Spideréből, partra húzatta a kocsit, és jelentette, hogy a kísérlet nem sikerült. Mindez a második világháború idején történt, amikor is Ferruccio Lamborghini az Égei-tenger egyik szigetének a repülőterén szolgált katonaként, és mint tehetséges szerelő, nem csak a reptér járműparkját tartotta karban, hanem a parancsnok kocsiját is ő szervizelte. Az ominózus csobbanás is annak az eredménye, hogy saját ötlete szerint alakította át az Alfa fékrendszerét, és az aprónak nem nevezhető malőr ellenére végül a fék lényegesen jobb lett. Lamborghini született gépésztehetség volt, és kvalitásainak köszönhetően sikeresen megúszta a hadifogolytábort is, mivel a repteret elfoglaló angolok is inkább beosztották autót szerelni.

Miután hazatért Görögországból, saját vállalkozásba kezdett. A háborút követő ínséges években persze szó sem volt még sportkocsikról: mezőgazdasági erőgépeket (azaz traktorokat), illetve olajkályhákat gyártott. A sebesség azért nem hiányzott az életéből így se, ugyanis a kor olasz népautóját, a Fiat Topolinót meglehetősen nagy sikerrel tuningolta például... A 750 köbcentisre felfúrt motorokhoz saját tervezésű felülszelepelt hengerfejeket is készített. A tulajdonosok által csak aranyfejesnek (testa d'oro) hívott OHC és OHV Topolinók elég jól szaggattak, de későbbi munkáihoz képest ezek csak sufnituningnak számítottak, és komolyabb pénzt is inkább a traktorok hoztak.
Tulajdonképpen nagyon is jól ment az az üzletág, így nem sokára Lamborghini megtehette, hogy komoly, értékes sportautókat, Mercedeseket és Ferrarikat birtokoljon. Történt aztán, hogy a Ferrari 250 Granturismójában kinyiffant a kuplung, és ő pedig beugrott Enzo Ferrarihoz, hogy megossza vele észrevételeit. A várt együttműködés helyett azonban Ferrari egy - a Lamborghini traktorgyáros mivoltát feszegető - jó kis sértéssel elküldte őt melegebb éghajlatra.
A vérig sértődött Lamborghini fogta az autóját, és bevitte saját gyárának az üzemcsarnokába, ahol javítási célzattal szétkapták. Ekkor vette észre, hogy a 250 GT kuplungja egy olyan cégtől származik, amely beszállítója a traktorgyárnak is. Megjavították tehát a Ferrarit, és a sikeren felbuzdulva jött az ötlet: ha a sportautók javítása megy, miért is ne gyártsanak sportkocsit.

A cég személyautó-ágazata 1963-ban alakult meg, és az első gyártmányuk, rögtön átütő sikert hozott. A P400 GT Miura, formája Bertone műve volt, és frenetikust hatást gyakorolt a szakmabeliekre és a laikusokra egyaránt. A szakma mind a mai napig a valaha volt 10 legszebb autó közé sorolja. Persze a kocsi mechanikája se volt kutya: a - korábban a Ferrarinak is dolgozó - legendás konstruktőrrel, Giotto Bizzarinivel közösen tervezett könnyű alváz és V12-es motor láttán még Enzo Ferrarinak is főtt a feje. Az ütős nyitány után sorra követték egymást a jobbnál jobb modellek, de talán a Lamborghini is megmaradt volna a különleges, de csak a benzinvérűek körében ismert márkák (De Tomaso, Cizeta stb.) között, ha nincs az az 1971-ben bemutatott modell, amelyiktől még ma is mindenki kukorékol.

Történt ugyanis, hogy Bertone készített egy tanulmányt a Lamborghini számára, hogy hogyan is nézzen ki a következő sportautójuk formaterve, és volt olyan bátor, hogy meg is mutatta a gyár vezetőségének. A kedves meghívottak egy emberként ültek seggre a látványtól, amikor a tanulmányautót leleplezték, és körülbelül egy pillanat alatt lezajlott a kocsi keresztelője. Az lett a neve, hogy Countach, amit magyarra valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy az eleje az "azta", a végét pedig inkább nem írom le. Amilyen gyorsan elkeresztelték, olyan gyorsan eldőlt az is, hogy szinte változtatás nélkül megy gyártásba.

Ez a B17-es Lopakodóba oltott vadászcsótány lett az emblematikus Lamborghini. Olyan a formája, hogy még az is felismeri, aki be van oltva az autók ellen, és még az is lehúzódik előle a belső sávból, aki nem ismeri fel. Egy valamire való autórajongónak meg pavlovi reflexként indul meg a nyálelválasztása a Countach láttán. Utódja, a Diablo is örökölte a génjeit, a felfelé nyíló ajtókat, és a szögletes megjelenést, de némileg szolidabb formában, de szemmel látható, hogy minden Lamborghiniben van egy kis Countach, őbenne is.
A Diablót követő Gallardo és Murciélago testvérpár is láthatóan egyenes ági leszármazott. Brutális, feltűnő formaterv, az elmaradhatatlan ollóajtókkal, szögletes fényszórókkal, és iszonyatosan széles és lapos karosszériával.

Kettejük közül a Gallardo a kisebb - és mint tudjuk, egy sportautó minél kisebb, annál jobb. Nagyon mélyen ülünk benne, és hátrafele nagyjából semmit nem lehet látni, de igazából ez nem is lényeg. A jobban felszerelt példányokban van tolatókamera, menet közben meg úgyse kell olyanra számítani, hogy valaki megelőz. Előrefelé nézve is gyorsan kialakul a csőlátás, mert a kocsi 3,9 másodperc alatt van százon (mint egy speedmotor), és a kétszázat is megfutja annyi idő alatt, mint amennyi alatt egy átlagos családi kocsi a 0-80-at. A középen, keresztben lehelyezett V10-es motorhoz hasonlóan a futómű, és a fék is olyan egy átlagautóhoz képest, mintha egy másik dimenzióba kerültünk volna. Kiszálláskor a remegő láb és a fültől-fülig vigyor garantált. Már ha egyáltalán ki akarunk szállni...
Tetszett a cikk? Küldd el az ismerősődnek!Hozzászólok!