Gondoljuk végig, hogy melyek azok az anyukánkhoz kötődő emlékek, események, amik felidézése örömmel tölt el minket. „Egyszer a játszótéren megvédtél a kisfiútól, aki homokot akart szórni a szemembe.” „Megvigasztaltál, amikor Sanyi a 7.b.-ből szakított velem.” „Jó volt esténként együtt nézni a Barátok közt-öt.”

Ezeket a történeteket egy emlékkönyvbe írjuk le, ha kedvünk van, néhány rajzzal is illusztrálhatjuk, hiszen tudjuk, hogy anyukánk számára ákombákomjaink értékesebbek a Mona Lisánál is.

Persze az élet nem rózsaszín. Ne hagyjuk ki az emlékezésből a kevésbé pozitív eseményeket sem. Biztos nem nehéz emlékeink közt kutatva olyan csínyeket, konfliktusokat találni, amelyek az idő múlásával már nem okoznak feszültséget. Ez az emlékkönyv segíthet abban is, hogy közös megidézésük végképp lezárttá tegye őket, elvegye élüket. Sok-sok év elteltével már együtt mosolyoghatunk dacunkon, ellenállásunkon, haragunkon. S talán édesanyánk is jobban megérti majd akkori szándékainkat. Ahogy mi is empatikusabbá válhatunk azzal, hogy végre megpróbáljuk megérteni szüleink indulatait, dühét, sértődöttségét, megbántottságát. Próbáljuk meg beleélni magunkat az ő helyzetükbe!

Persze az is igaz, hogy igazán akkor fogjuk őket megérteni, ha mi is szülővé válunk. És valljuk be, szülőként mi is örülnénk egy ilyen ajándéknak!