Bő háromhetes olaszországi kalandozásaink során, mely Torinótól Capri szigetéig tartott, természetesen úti céljaink között szerepelt a "Dél fővárosa", méghozzá avval a nem titkolt reménnyel, hogy nekünk sikerül majd Nápolyt látni, és… túlélni.

Héra haragjától tartva Nápolyról majd máskor. Most máris a Circumvesuvianán döcögünk Pompeji felé, a kupék zsúfolásig telve mindenre elszánt turistákkal. A romvárosban nem először járunk. A látvány ezúttal is megindító, gombóc a torkunkban. Csupán egy japán csoport hangoskodik, egymást túlkiabálva mutogatnak az erotikus freskómaradványokra – sűrűn villannak a vakuk.

Magunk 79. augusztus 24-ére gondolunk, a "nagy robbanásra". Pompejit és Herculáneumot hat méter vastag láva és vulkáni hamuréteg borította a szörnyű katasztrófa után. Aki látta a kővé dermedt kétezer éves emberi testeket, tudja, miről beszélek. 1600 esztendő telt el a Vezúv mindmáig legnagyobb kitörése óta, amikor 1748-ban rábukkantak a város maradványaira, és megkezdődtek az ásatások, amelyek – bármily meglepő is –, mindmáig tartanak. Egyszer mosolyodunk el csupán, amikor az egyik pompeji villamaradvány falán, közvetlenül a kapu mellett fölfedezzük a kőbe karcolt feliratot: cave canem. Óvakodj a kutyától!

Miközben a vasútállomáson a bennünket a Vezúvig szállító buszunkra várunk, jó bédekkerünkben lapozgatunk. Az időszámításunk utáni 79-es kitörés óta további harmincat jegyeztek fel a vulkanológusok, a legutolsót 1944-ben. (Az 1913 és 1944 közötti vulkáni tevékenység a kutatók szerint az 1631-ben kezdődő vulkáni aktivitás lezárása volt. Az 1944-es kitörés 26 emberéletet követelt.) Olasz idegenvezetőnk megnyugtat, a legközelebbi számottevő kitörés 2100 környékén várható, azaz a mai kirándulásunkat nem fenyegeti komoly veszély.

A Vezúv az afrikai és az eurázsiai litoszféralemez kollíziója (ütközése) eredményeként alakult ki. Maga a hegy a Campi Flegrei vulkánjaival, a Monte Epomeóval és néhány kisebb, tenger alatti vulkánnal együtt a campaniai vulkáni ívbe tartozik. A Vezúv az andezitvulkánok többségéhez hasonlóan úgynevezett sztratovulkán (rétegvulkán, a geológus szlengben: szendvicsvulkán), amely vulkáni hamuból, tefrából és lávafolyásokból épül fel.

A Vezúv korábbi alakjáról kevés adat áll rendelkezésünkre. A hegyet ábrázoló pompeji freskókból arra következtethetünk, hogy akkoriban a hegy egyetlen kúpból állt. Ifjabb Plinius leírásából tudjuk, hogy a vulkán a mai alakját éppen a 79-es kitöréskor nyerte el, amikor a régi kúp felrobbant.

A Vezúv jellegzetes alakját a két egymásba helyezett kúp alkotja. Valójában egy kettős- vagy ikerhegyről beszélhetünk. A Monte Somma, a hegy külsőbb és nagyobb része régebben képződött, míg a belső, a tulajdonképpeni Vezúv fiatalabb, később emelkedett ki, és a Monte Sommától két bemélyedés (Atrio del Cavallo, Valle dell'Inferno) választja el. A régebbi vulkán kalderájának (óriáskráterének) a kerülete kábé 12 kilométer, míg átlagos átmérője 3500 méter. A külső kúp legmagasabb pontja 1132 méter. A második kúp, azaz a Vezúv magassága 1277 méter.

A Vezúv jelenlegi békés álma csöppet sem "altatja el" a kutatókat: napi 24 órában figyelik és regisztrálják a föld mélyében lezajló folyamatokat. Jelenleg leginkább a kráter aljában megszilárdult "lávadugótól" tartanak, amely teljes egészében elzárja az úgynevezett magmacsatornát. Ugyanis, ha a dugó alatt túl nagy mennyiségű gáz halmozódik fel, akkor bármikor bekövetkezhet egy óriási erejű robbanás.

A kráter látogatása kizárólag vulkanológus idegenvezetővel lehetséges. Buszunk egészen a hegy lábáig visz el bennünket, ahol a látogatási jegyek megvásárlása után közel egy kilométeres út vár ránk a kráter pereméig. Az emelkedő meredeksége, mint mondják, 14 százalékos, a kaptatót húsz perc alatt abszolváljuk. Odafönn, a mai kráter peremén jól láthatóak az 1944-es kitörés nyomai. Meredek rézsűk mutatják a gigászi robbanás következtében kiszakadó korábbi kráterfal helyét. Maga a kaldera 330 méter mély, s oldalfalai igen meredekek. Szunnyadó állapotára az itt-ott látható, az ezernyi repedés némelyikéből feltörő kénes gázok figyelmeztetnek. Sétánk a kráter peremének körülbelül egyharmadát érinti.

Barlangász barátom meséli, hogy néhány esztendővel ezelőtt az ottani obszervatórium engedélyét megszerezve lehetőséget kapott arra, hogy leereszkedhessen a kráter fenekéig. Az ottani szakemberek kikötötték, hogy csak gyakorlott, technikai előképzettséggel rendelkező embereket visznek le, s az alkalmankénti létszámot tíz főben maximálták.

Maga a leereszkedés, hallgatom irigykedve, a barlangászat és a sziklamászás keveréke (kötelek és hágcsók, fémlétrák és fémkampók). Meglep az információ, hogy a napkeltekor és napnyugtakor hirtelen fellépő hőingadozás oly nagymértékű kőzetlazulást okoz az egyébként is instabil falakon, hogy ilyenkor valóságos kőeső hull a kráter fenekére. (Emiatt az ereszkedés csak napkelte után egy-két órával indulhat, s természetesen napnyugtáig ajánlatos a felszínre érni.) A kráter belső falán több helyütt is meleg kénes gázok törnek elő, olyan mikroklímát teremtve, hogy szubtropikus növények is megtelepednek a meredek kráterfalakon. Másfél órás ereszkedés után érnek le a "fenékre", amely tulajdonképpen egyetlen hatalmas kőhalmaz, hiszen a korábbi kitörések során visszahullott törmelék feltehetően több száz méteres vastagságban rakódott egymásra.

A tölcsérszerű, fölfelé szélesedő kráter (a lenti átmérő csupán 150–200 méter, míg fenn a peremen bő 600) optikai csalódást okoz, megváltoztatja a perspektívát: odalentről szemlélve eltűnik a "meredekség", a fölfelé haladás könnyű sétautat ígér.

Barátom a társaival egy félórás pihenőt követően indult ismét felfelé, s a fotóin látható kötelekből és hágcsókból ítélve "megmaradt" a meredekség.

Késő délután, immár Nápoly felé vonatozva megfogadom magamban, hogy ha törik, ha szakad, egyszer magam is leereszkedek a kénköves mélységbe.